1. Budapest – Május 2.

buy kamagra in soho

2011.10.16. Vasárnap

Elérkezett a nap. Voltak kik nem hitték, sokan remélték, hogy csak álom marad, de sokan támogattak. Nélkülük nem sikerülhetett volna. Felsorolni is hosszú lenne, így előre is elnézést kérek, ki nem találja magát a felsoroltak közt.  Először is köszönet a családomnak, barátaimnak, rokonaimnak, klub-,s csapattársaimnak, szponzoraimnak… a szeretetért, barátságért, bíztatásért, lelkesítésért, támogatásért… Az érdi Motokó Motorkerékpár szervizben Kovács Zoltán, Szőllősi János, és ifj. Kovács Zoltán sok-sok órai munkája, rengeteg jó tanácsa, segítsége, s baráti szeretete nélkül el sem tudtam volna indulni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat.

Az indulás előtti hetek, napok sok nehézséget tartogattak. Az utolsó nap derekán készült képen a motor még darabokban:

Így maradt el a Motozin magazinhoz a műtermi fotózás is, Dorka a logót már csak sötétben, kutyafuttában tudta felragasztani (bocs, és örök hála Dorkám!) Késő estig rohangáltam elintézni amit még lehetett, aztán kiköltözés az albérletből, fájó búcsú… Drága nővérkém nagyon finom búcsúvacsorát főzött, s meglepetésként meghívta a Barátaimat is. Szegényeket jócskán megvárattam (az egészről mit sem sejtettem), de igazán sokat jelentett nekem hogy ott voltak. Vagy hajnal 2-3-ig beszélgettünk. Utána kezdtem hozzá a pakoláshoz (tudom anyu…) Így indulás előtti éjjel sem aludtam semmit, ahogy az egész hetet is csak 1-2  órás szundikkal húztam ki. Mondanom sem kell, nem lettem kész időre, túl sok csomag lett, az első doboz felrakásánál felborult az Africa… mindenki elkezdett telefonálni, búcsúzni, vagy érdeklődni, hogy hol a csudában vagyok már. Édesapám is ott várt Sanyiékkal a Hősök-terén tudtom nélkül, szegény. Naívan azt hittem, milyen könnyen megúsztam a családomtól való búcsúzást. Mondjuk, ha édesanyám is kinnt lett volna, az valóban nem lett volna egyszerű mutatvány. Így is olyan érzések ragadtak el, amiket leírni is nehéz (remélem, csajok olvassátok az Omniverzumból) A sok csapat-klub-munkatársam, Barátaim, mind-mind ott vártak rám, plusz a Velósok. Nagyon szégyelltem magam, s iszonyatosan bántott, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni, alvás nélkül sem sikerült. Leginkább a szeretet hatott meg, ami még így is áradt belőlük, hogy nem is tudom mennyit vártak rám. Annyira megérintett, hogy erőst küszködnöm kellett a könnyeimmel 18 év után. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, s megköszönni barátságotokat, szereteteteket. Ezek a legnagyobb dolgok. Ahogy Kutyu felrakta a Facebook oldalamra József Attila: Talán eltűnök hirtelen című versét, valahogy én is úgy gondoltam. Semmi nagy hajcihő, csak azt mondani: Elmentem motorozni, és kész… De mivel nem is egyedül indultam, nem így lett. Aztán még jó páran el is kísértek bennünk, KT-ék egészen Tiszafüredig. Megint érzékeny búcsú, s meg sem álltunk Nagykállóig, ahol Karcsi bácsiék már vártak meleg szeretettel, finom kajákkal. A KállóTV riportja után indultam Debrecenbe, drága rég nem látott rokonaimhoz, jó volt már végre találkozni. Újabb érzékeny percek. Kedvenc unokanővéremékkel vagy éjjel 2-3-ig beszélgettünk.

2011.10.17. Hétfő

Az egyetemi kórházban kezdtem a napot, s egy injekcióval gazdagodva távoztam. Köszönöm Ági! Természetesen egyáltalán nem ajánlották a motorozást, csak a szigorú pihenést a frissen szerzett (nem tudom hogyan) teniszkönyökömnek. Várnak rám, jön a tél , vízumok lejárnak, mennem kell… Még az indulásnál lelkemre kötötték Tomcsiék, hogy a sok csomagomtól szabaduljak meg nyugodtan, de pótgumit szerezzek be mindenképp. Így gyors telefonálgatás, s a drága csomagküldő szolgálatokat megszégyenítve a Magyar Posta Gyorsposta szolgálata olcsóbban, gyorsabban ígérte a pár gumit az érdi Motoko szervizből, Nagynénémékhez reggel 6-9 körülire. Este megint nagyon jó beszélgetések késő éjjelig.

2011.10.18. Kedd

Reggel 7-re meg is érkeztek a gumik, Magyar Posta Gyorsposta! Végre felkerültek a matricák, bocs mindenkitől. Megint fájó búcsúzás, s uccu neki Gyergyó felé utol érni Sanyiékat, s végre viszontlátni Atáékat, Bluet. A határnál megszabadultam utolsó forintjaimtól. Kolozsvártól Régenig borzasztó utak voltak, akkora kátyúkkal, amikbe eltűnt volna az egész motorom. De Régentől hihetetlen jó út ahogy Atáék ígérték. Európa szinten is ritka jó utak! De nagyon hideg volt már este, rendesen fáztam már a motoron, mikor végre odaértem Atáékhoz. Már nagyon hiányoztak. Sanyiék pont Ata nagymamájával egy utcában szálltak meg, így a járgányok nem voltak, csak 500 m-re egymástól. Sanyiékat rábeszéltem maradjunk még egy napot. Este Ata, Tünde, s Blue körében kellemes beszélgetések, jó borok, ahogy csak Dublinban szoktuk.

2011.10.19. Szerda

Finom székely reggeli után átmentünk Sanyiékkal megbeszélni a továbbiakat, Blueval nekiindultunk fénymásolni, mikor kiderült, hogy az egészségügyi könyvem hoztam el a nemzetközi jogsim helyett… Drága nővérkém megint intézkedhetett, s másnap hajnalra ígérték, h ideér a busz, a jogsival. Kicsit megnyugodva hajtottunk ki a Libánra a Bodó birtokra, ahogy szalonnázás, beszélgetés, pálinka… Most Sanyiéknak kellett könnyes szemmel búcsúzni a srácoktól, kik eddig kísérték őket. Blueval (Bodó Attila) ketten kinnt aludtunk a tanyán. Kellemes eszmecseréket követve hamar édes álomra szenderedtünk.

2011.10.20. Csütörtök

Tibi volt olyan rendes, kiment a buszhoz hajnalban, s így nekünk elég volt 7-kor kelni, s a csípős hargitai reggelben hazamotorozni. Gyors pakolás, nem túl sikeres szanálás után adtunk egy rövid interjút a Gyergyó TV-nek (amiből nekem pár mondatom kimaradt) Attila egy darabon jött velünk, s Udvarhely előtt megint csak könnyes szemmel búcsúztam, ahogy nem sokkal azelőtt Atáéktól. Aztán csak mi voltunk, nem volt több barát, ki elkísérjen, csak mi és az ÚT. Ekkor kezdődött az Utazás. Gyergyóig én amúgy is Otthon voltam. Tusnádfürdőnek még békanyálas víztükörrel is  megvan a varázsa. Rövid pihenő után gyönyörű napsütésben folytattuk utunkat Brassó felé. Nagyon jó minőségű utak, csak a hó olvad rájuk. Egy szerpentín éles visszafordítójában is azt hittem hólé, de nem. Munkagépekből kifolyt majd 10 méteres, széles olajcsíkon úgy csúsztam el, mintha dróton húznának. Szerencsére nem mentem gyorsan, de a nagyon megpakolt motor alá szorult a lábam. Nem tudom hogyan, de lerúgtam magamról, s remegve próbáltam felállítani, nehogy valaki  áthajtson rajt, ha már rajtam nem sikerült, míg a motor alá szorulva feküdtem az aszfalton. Sanyiék rögtön rohantak segíteni, s az előttük haladó terepjáró sofőrje is, aki előttük pördült egyet az olajon. Négyen vagy öten állítottuk fel az Africám, csúszott ki a lábunk az olajon. A munkások is jöttek segíteni, érdeklődni. Magyaráztam, hogy szórjanak már földet legalább az olajra, míg valaki nagyobb bajba nem kerül. Én megint megúsztam. A motornak kutya baja, nekem is csak a lábszáram zúzódott picikét, de nem tört, sem egyéb. Bár az idegek még most is, több mint egy hónap után is irtó érzékenyek, de ez legyen a legnagyobb baj. Persze rögtön megkérdőjeleztem, hogy jó ötlet volt-e Atáéknal hagyni a motoros csizmám, s bakancsban motorozni, de a sok cucctól nem fértem… Gizi rögtön elővette az általa készített feketenadálytő olaját, azzal lekezeltük egy víz alatt a könyökömet is, s negyed óra múlva indultunk is tovább Constanca felé. Atáék ajánlották Május2-őt, s Vama Vechét, sátrazásra. Hát Május2-ből csak  a dokkokat láttuk, Vamán meg egy részeg rabolt egy teljes órát az életünkből, éjfél után nekiállt telefonálgatni, hogy szállást szerezzen nekünk, de mivel makonyarészeg volt, gondolom a vonal túloldalán senki sem vette komolyan, amitől persze még jobb beleéléssel szidott mindenkit, s próbálkozott újra, elrángatott minket egy másik barátjának házához, ahol persze zárt ajtókat zörgetett. Alig tudtunk megszabadulni ettől a nagyon segítőkész, de teljesen beszámíthatatlan figurától. Teljesen lefárasztott minket, nem akartunk semmi mást csak végre aludni, így nekiindultunk a pár kilométerre lévő bolgár határnak. Emlékeztem a 20 évvel ezelőtti autófertőtlenítő medencére, de éjjel 2 körül, sűrű ködben, vizes plexiben, teljesen kiment a fejemből. Vagy térdig lefertőtlenítettem magam is, mire Sanyiék persze majd megszakadtak a röhögéstől a Velóban. Amúgy a határon mondák, hogy az első település szállodával kb. 50 kilómérre van, de mi azért találtunk egy eldugott Hotelt 10-15 km-en belül. Az már egy másik kérdés, hogy senki sem volt hajlandó ajtót nyitni éjjel 2 körül, így stílszerűen rögtön a Hotel fala mellett vertünk sátrat, s pihentük ki a nehéz nap fáradalmait, serüléseit.

 http://ekonmimarlik.com.tr/?p=2311