5. Karaj – Klubbdélután (Danájnak)

2011.11.19. Szombat

Reggelinél már csak négyen voltunk, mivel a két kisebb lány már iskolapadban ült. Nagy ölelések, szomorú búcsú, Medivel nagyon megszerettük egymást. Indultam végre Teheránba. A Milad Tower az 5-ik legmagasabb torony, a maga 435 méterével, amiből mondjuk csak az antenna vagy 120 méter. Egy nagyon csinos idegenvető kisasszony volt annyira kedves, s valahogy kijátszotta a biztonságiaknál, hogy bevihessem a fényképezőgépem, ami ugyanis tiltott lenne, mert kémkedésre alkalmasnak ítélik a 18-200-as objektívem Veszekedtünk a biztonságiakkal jó pár percet. Magyarázzam,hogy nem vagyok kém, s nem készítek stratégiai képeket, meg különben is, esett. Amúgy nem is értem az egészet, akkor minek engednek fel embereket, ha nem lehet fényképezni, vagyis 100 mm alatti objektívvel még azt is lehet… A csinos idegenvezető csaj kérdezte érvényes-e a jegyem a legfelsőbb szintre, persze hogy nem volt, de engem is bevitt a felfelé menő liftbe, míg majd mindenki lefelé indult. Hát Dani! Ezt később magam sem értettem… Még Tabrizban tanácsolta az azeri fickó, hogy keressem meg az újságot, Medi is mondta, hogy jó ötlet. Így esett, hogy a Hamshahri Daly szerkesztőségéből próbáltam bejelentkezni Facebookra, ami ugye erősen korlátozott Iránban, de mégiscsak van valami trükkjük rá. De még így sem sikerült, még az egyik szerkesztő laptopjáról sem, de legalább az e-mailjeimre válaszoltam jó 1 hét után. Pár órás beszélgetés után abban maradtunk, hogy miután bejártam Teherán nevezetességeit, egy ebéd mellett megejtjük az interjút, s a fotós készít képeket, drága szponzoraim hadd örüljenek végre. Mohamed, az egyik újságíró elkísért szállást nézni. Inkább le sem írom a tortúrát, míg a lepukkanttól lepukkantabb egérlyuk méretű, közös fürdős, koszos 20-30$-os szobákat végigjártuk. Körülbelül a 15-20. “Hotel” után adtam fel, s közöltem segítőmmel, hogy a sátramat választom, mert az makulátlan tiszta, olcsó, kedves szállás számomra. Megintcsak követnem kellett a taxiba ugró újságírót, ha nem akarok a hegyekben aludni, ami bizony a 12 milliós város túloldalán van, akkor elvezet egy szép parkhoz. Egyszer csak az egyik piros lámpánál, mikor mellé álltam közölte, hogy megyünk hozzuk. Nagyon kedves családja van, édesanyja finom meghatározhatatlan zöldséges bárányraguja, természetesen odapirított rizse, és még kitudja milyen finomságai után sokáig beszélgettünk. Húguk már férjnél, a két báty Mehdi 27, Mohamed 32 még otthon.

2011.11.20. Vasárnap

Úgy volt, hogy 7 körül Mohameddel bemegyek Mehdi munkahelyére s miután kineteztem magam (informatikai cégnél dolgozik) ő elkérezkedik, s megyünk várost nézni. De valahogy az történhetett, hogy nem tudott, vagy nem is akart Mohamed felkölteni, mert 10 körül ébredtem. Reggeli után Mehdivel taxival, metróval bejártunk 1-2 helyet. A Bazár nagyon zsúfolt volt, kicsit piszkos, de élveztem. Sajnos nem vagyok elég gátlástalan, így nem tudok jó képeket csinálni, pedig itt van, hogy a járókelők kérnek meg, hogy fényképezzem le őket. A Golestan palotát “bejártuk” nem értettem, hogy a jegyünk illetve a 3-4 jegy, amiket begyűjtöttek a bejáratoknál- nem volt elég az egész múzeumra. A legszebb tükörmozaik termekben persze nem lehetett fényképezni. Emam Zade Saleh egy tükörmozaikkal borított mecset, természetesen nem koedukált, már kezdtem berágni, hogy be sem engednek, mire rájöttem, hogy a túloldalon van a férfi bejárat. A cipőket mellékelt nylon szatyrokban, vagy vászontáskákban be lehet vinni, vagy tetszés szerint a bejáratnál hagyni. Mivel a motoros csizmámat Gyergyóban hagytam, ezért a cipőmet inkább vittem magammal. Meg esett is. Nna kényes orrúaknak nagyon nem ajánlom mecsetek látogatását esőben. Ahogy beértünk megcsapott az a tömény büdös, ázottcípős lábszag, s már-már azon gondolkodtam, hogy a nők most az egyszer biztos hálásak lehetnek az iszlám megkülönböztetésnek. Iszonyat dugók közepette értünk haza. Megvártuk Mohamedet a vacsorával. Spenót is volt. Este felmotoroztunk Teherán tetejére, ahol a Citadellához szokott fényképezőgépem elő sem bújt a zsákból. Nemhiába “Pest megér egy estet” Odafelé majdnem belénk jött egy autó, na, ezeken nem kell meglepődni a teheráni forgalomban, ami Irán egyik nevezetessége. Hihetetlen forgalom, mindenki mindenfelé, frankón szembe a legváratlanabb helyeken. 2 sávban 3 autó,s még vagy 2 motor, lámpák fix pirosan villognak, csak a “durvább” kereszteződésekben működnek 3fázisban. Eddig azt hittem egyedül a körforgalomban érvényesül a jobbkéz szabály, de a fővárosi körforgalmak mentesek ez alól űgy tűnik. Egy szabály van, nyomd a dudát, rakd be a kocsi orrát! Így parkettamintában állva akadályozzák egymást a kocsik. Amúgy a káoszban van rend, s működik szépen. Mindenki vigyáz a másikra, a gazdagok gondolom saját kocsijukra, de amúgy szakadt kocsikkal vannak tele az utak, és az újak is horpadoznak szépen.

2011.11.21. Hétfő

Saad Abad egy 18 különálló múzeumból álló együttes. A bejáratnál kérdezték melyikbe kérek jegyet, mire mondom hogy az egészre, hiszen azért jöttem. Néztek nagy hülyén, s kérdezték újra hogy 3-5 jegyet kérek-e, mivel úgy sem lesz időm többre… Azt persze nem mondták, hogy jó pár nincs nyitva, vagy tatarozzák, átrendezik, köztük volt jó pár pont a legjobbakból… Kezdésnek rögtön mentem a kert végére, ahol az Omidvar  testvérek múzeumában róhattam tiszteletem. 1954-ben keltek útra Iránból, s 7 év alatt körbemotorozták a Földet, utána még rátettek 3 évet egy Citroennel. Sivatagok, Eszkimók, Amazonas, Tibet… hogy csak pár helyet említsek példaképeim utazásaiból. Meg is vettem rögtön a DVD-t.

Bartha Gyula és Sulkowsky Zoltán 1928-ban indultak világgá egy oldalkocsis Harley-val, meg egy németjuhásszal, s 8 év alatt motorozták körbe a Földet 170.000 km-t megtéve, sajnos nekik nincs DVD-jük, de a könyv is olyan ritkaság, még mindig várom az antikvárium.hu visszajelzését. Ha valaki tud róla megköszönném

A Zöld palota tényleg gyönyörű volt, természetesen nem lehetett fényképezni. Gyönyörű tükörmozaikkal borítva az egész enteriőr. A Fehér palota fejújítás alatt, a Víz múzeuma zárva, a dombtetőn álló szintén zárva, a fura kortárs perzsa festményekre, illetve a királyi konyhára nem akartam pazarolni a belépőt, a szépművészeti múzeum… hát nem tudom részletezzem-e. Az épületen lévő táblán azt olvashatja a kedves látogató, hogy a múzeum együttes egyik legszebb épülete… Majd a mellékelt képen eldöntheti a kedves olvasó igazi szocmodern, vagyis inkább csak szoc. A gyűjteményről még csak szót ejteni sem érdemes. Jó-jó mondjuk volt 2 Rembrandt, 1 Salvador Dali, persze replikák, 2 iráni festőnek tetszettek a képei. Amúgy hihetetlen gyér a felhozatal a 3 nem túl tágas szinten. Tudom az én hibám. Már megint túl sokat vártam, mint régen. Meg a szüleim hibája, mert egy csomó szebbnél szebb múzeumba, s egyéb nevezetességbe cipeltek. Meg Magyarország hibája, ahol tényleg gyönyörű és gazdag gyűjtemény van a múzeumokban, amiknek a legszebb műemlék épületek adnak otthont… Mohamed azt mondta 10 max 20 ezer rial elég a taxira a múzeumtól a szerkesztőségbe. A sofőr, aki persze saját kocsiját használja feketén taxinak, eltévedt, lassú volt, nem beszélt angolul, s 100 ezret kért. Próbáltam megértetni vele, ha nem veszi el a 15 ezret, akkor a hajára kenheti. Tovább erősködött, meg értetlenkedett, ezzel úgy felmérgelt, hogy jól faképnél hagytam, süsse meg a fuvarját. Este megejtettük a riportot a szerkesztőségben. Arról is kérdeztek, hogy látom Teheránt és Iránt, mint turista. Problémák, előítéletek, miegyéb. A gyors busszal mentük haza, akárcsak a piros 7es. Azért annyira nem fejtettem ki mennyire szar a tömegközlekedésük. De mondtam, hogy villamos jó lenne, de mivel annyira be van épülve, nem fér el, egyetlen esélyük maradt, a metró. S jobb is a föld alá vinni a közlekedést. Mondták, hogy tömegközlekedve másfél óra, saját kocsival 1 óra az út minden nap. A buszok meg ezért nem tudnak haladni a kocsiktól, taxiktól. A netről csak annyit, hogy a szerkesztőségben, ahol azt mondták a leggyorsabb, speedtest 0.91 mbps-t mért, feltöltésre 0.17-et. De a 0.09 volt a csúcs

2011.11.22. Kedd

Niavaran múzeum, következő csalódás. Az épület kívülről megintcsak igazi szoci, belülről azért gyönyörű. A plafon nagyon gáz alumínium, cserébe eltolható a tető. Az épület amúgy szépen dekorált, de az uralkodócsalád fürdőszobáit, konyháit elrejtettem volna. Nem tudom milyen volt a Kádár-villa, de néha olyan érzésem volt, ott vagyok. A Privát könyvtárba nem volt “érvényes a jegyem”, amit egyáltalán nem bántam. Szerintem a Berzsenyi könyvtártól lehidalnának. A többi épület sem varázsolt el igazán, főleg a szépművészeti gyűjteményekben csalódok mindig, illetve az egész múzeumrendszeren. Kérdezik, melyik múzeumokba kérsz jegyet, a múzeumon belül. A jegyre természetesen csak farsziul van írva melyikre érvényes, és veszekedhetsz az egyes múzeumok bejáratánál az angolul nem beszélő alkalmazottakkal, hogy: – De-de, ide vettem jegyet! – Nem-nem, ide bizony nem vettél, ez a… -mondja farsziul, s mutatja a táblát, megintcsak Farszi nyelven… Azt is mondtam az interjún, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egyetlen jegyet nyomtatni a sok dupla egyoldalas fecni helyett, s a hátuljára a múzeum együttes térképét rányomhatnák, mert irtó rossz a kitáblázás. Motorozni Teheránban nem életbiztosítás, de piszkosul lehet élvezni. Oldaldobozok, s csomagok, s utas nélkül. Mohamed rosszabb mint egy nagymama. Ha mögöttem ül állandóan ezt hallom: Vigyázz! Óvatosan! Vigyázz!!!… mondtam neki inkább énekeljen! Bejött

2011.11.23. Szerda

Mióta merevlemezt cseréltem  a laptopomban, az nem kommunikál a külső táregységeimmel, amire mentem a fotókat, videókat. Szerencsét próbáltam a Niavarantól nem messze lévő Apple store-ban, de a vevők tolmácsolásával sem sikerült megérteniük a problémámat. Átküldtek a belvárosba, egy üzletházba, ami vagy 5 szinten csak számítástechnikai bolttal volt tele. Ott végre tudtak segíteni, s először fizettem parkoló díjat motorra. Kétszer fellöktek, egyszer egy bedugult utcában, s nekidőltem egy álló autónak, egyszer az autópályára vezetőn, na, az kemény volt alig bírtam megtartani, a kormány úgy beremegett. Nincsenek hozzászokva, hogy csomagok is vannak a motoron, s így sokkal szélesebb, mondjuk eleve sokkal magasabb, mint a többi.   A teheráni közlekedést úgy foglalnám össze, olyan mintha sakkot, s dominót játszanál  egyszerre. Shish o haft a Hamshahri hétvégi száma (csütörtök, péntek) külön irodájuk van, ott is adtam egy riportot, s a fotós készített képeket. A főszerkesztővel jót beszélgettünk, úgy tűnt érti amiről beszélek. Este elmentünk a srácokkal kocsikázni a városba, Mehdi Xavier Ruddot bömböltette, amit másoltam neki, és olyan volt a hangulat, mintha teljesen be lett volna tépve mindenki, pedig csak 1 pohár narancslevet ittunk. Mindig mondom, hogy nem kell semmi tudatmódosító szer, csak jó társaság!

2011.11.24. Csütörtök

Reggel eljöttem végre Mohamedéktól. Elég volt már Teheránból,s kicsit a szállásadóimból is. Utáltam a cigifüstöt, amivel tele volt a szoba lefekvés előtt, Mohamed értetlenkedését, s az apja folyamatos farszi beszédét hozzám. Mohamed néha tipikus okoskodó hülye, kérdez valamit, de arra koncentrál ami a fejében van, és ha nem olyan válasszal állok elő amit vár, akkor megakad a tű. Amúgy nagyon-nagyon rendes srác csak nem bír kilépni a szerepből, amivel teljesen azonosult.

Még a szerkesztőségből küldtem Couch Surfing (CS) üzenetet, s jött is sms, hogy vár Fatima Qomban. Ők is Teheránból utaztak haza, kocsival. Pont előttük negyed órával értem a város szélére, ahol bevártam őket egy körforgalomban. Fatima nagyon kedves, intelligens lány, a TV-nek dolgozik, s még úgy is fogadott, hogy szinte egész nap nem is tudtunk beszélni, annyi intéznivalója volt. Amúgy CS ambassador (ami fogalamam sincs mi az, de nagyon fontos nekik) Masoud, a sofőr szintén CS ambassador, amúgy Yazdi és rögtön meghívott magukhoz 1-2 héttel későbbre. DU érkezett Kermanból, s Yazdból még 2 CS ambassador srác… akik mentek Teheránba. Fatimának is vissza kellett mennie, nekem meg jött még egy sms-em,egy másik CS tagtól, hogy ha akarok hegyet mászni, meg síelni akkor hajnal 3-ig érjek Tehránba. Így szerencsésen jött össze minden, s mind kocsiba ültünk, miután a hátizsákomba összepakoltam a szükséges dolgokat. Éjfél körül értünk oda, nem egyszerű címeket találni a fővárosban… Hamed kicsit fáradt volt szegény, nem tudott aludni addig, míg oda nem értem,s utána se sokat. Én boldogítottam még egy kicsit,míg bevaxoltam a bakancsomat, s azt bele is kellett hajszárítózzam, mivel tudtam a majd 4000 méteren sok hó lehet. De ezt nem várta meg, csak mondta aludjak jól, amit csak akkor kezdtem gyanítani hogy nem is lesz olyan egyszerű, mikor a nappaliban alaposabban körülnézve sem találtam semmi alvó alkalmatosságot, de mégcsak plédet sem… Megtaláltam viszont a lyukas matracát az is több volt a semminél, s a kabátommal, pólómmal takaróztam sosem voltam egy elveszett gyerek, s majd minden körülmény közepette képes vagyok aludni

2011.11.25. Péntek

Kemény 2 óra alvás után keltünk, nem mondanám, hogy a legkipihentebben. Eltaxiztunk a város szélére ahol megkezdtük a felfelé menetelést 3:35-kor a 3957 méter magas Towchall hegyre. Az út 1600 méter körül indult. Nagyon lassan sétált Hamed, pedig azt hittem meg fogok feszülni mögötte, mivel Damavand guide, vagy 38 szor indult fel, s ebből 28-szor fel is ért az 5610 méteres csúcsra. Nem baj a 2 órás alvás, s reggeli nélküli indulás engem sem turbózott fel annyira. Út közben találkoztunk 1-2 cimborájával, klubtársával. Elég szokatlan, és fura volt hajnal 4 körül vaksötétben hegyre sétálni a “legújabb”(nem vagyok otthon ebben a stílusban, de nálunk már régiek) party zenékre, amit egy mobiltelefonból bömböltetett egyik “mászó”. A szemétről már említést sem tennék, amivel tele volt az ösvény, később a hó is: csokipapír és mindenféle egyéb hulladék. Nagyon kiábrándító volt. Hát nem egy alpesi hegyekhez szokott vándornak való az tuti.

Háromnegyed útig jó idő volt, aztán erős szél, hóval. S az utolsó harmadon mondta Hamed, nyugodtan menjek előre, majd a csúcson várjam meg. Elég erős szél hordta a havat, hó a szelet… fényképezni sem volt kedvem, mert még a windstopperes kesztyűben is fájósra fagyott a kezem. A csúcson legalább volt egy menedék bivak. Belülről is keményen le volt fagyva az ajtaja, s bent teával kínáltak Hamed barátai. Lefelé még zordabb lett az időjárás, most először kezdtem aggódni az orrom miatt, de mit számít az, ha végre síelhetek   Hirtelen a sípályán találtuk magunk, mert annyira nem lehetett látni, de mondták nem érdemes felszerelést bérelnem, mert mindjárt lezárják a pályákat a hóvihar miatt. Hamed hozott lécet, azzal ment le, én meg besitteskedtem magam a síliftbe bérlet nélkül. Pont az iráni snowboard bajnok csaj húgától kérdeztem, hogy nézik-e a jegyeket, s pont odaért a csinos kis nővérkéje, s elintézte nekem a lefelé utat. Nagyon jó fej, aranyos csaj, ráadásul hódeszkás is! Viszont este mentünk vissza Qomba, így lett Juhász Daninak már megint igaza! Legalább Hamednél a jó forró zuhanytól kiengedtem. S Fatima sms-ben küldte a címet, hova menjek, mert CS party van, s utána indulunk csak. Hát részletezzem milyen az a buli, ahol te nem ismersz senkit, mindenki rángat táncolni(iráni), de a zene is szar (nekem), nem tudsz asszimilálódni, (ahogy Mózes mondta)http://www.youtube.com/watch?v=OKUxPb0qmAw ja és még pia sincs. Tisztára mint egy általános iskolai klubdélután, elég infantil, vonatozás, miegyéb… 10kor meg pizsi. Legalább utána mentünk (volna) vissza Qomba. De többen lettek a kocsiban, akik vitték Fatimét, s engem többekkel elszállásoltak valakinél. Ott legalább aludtam egy jót a szőnyegen. Itt ez normális, a Sahnak se volt ágya, pedig gondolom telt volna. Azért jó pár arccal megismerkedtem a bulin, s egy elég jó csaj harmincegynéhány (az már beszámíthatónak mondható Iránban), a bulin meghívott hogy menjek velük a perzsa öböl egy szigetére nyaralni 1-2 hét múlva… Hallottam, hogy jó hely, de ne úgy képzeljem, mint ahogy szoktam, hogy bikinis csajok, meg ilyenek… frankó   Dani! 3.

 http://powergenindia.org/?p=6537 buy cialis 20mg

2012/01/24 | Categories: Nincs kategorizálva | Leave A Comment »

3. Medvekutya – Földrengés

2011.11.03. Csütörtök   67400km, azóta nem tudom…

Az Africa nagyon jól működik, de sajnos a km hajtás ismét megadta magát kb 2000 km után. Pedig Izmirben újat raktak bele. Azóta csak a GPS-re tudok hagyatkozni, amin csak Európa térkép van. Garmin nem (sem) akart támogatni, pedig egy másolat nem került volna pénzbe. Viszont kaptam térképtámogatást a NAV’N GO-tól, csak mégsem sikerült iPhone-t szereznem hozzá, a kb 10éves 6310es Nokiámon meg valahogy nem működik… Talán majd Thaiföldön veszek valami okostelefont olcsón Ez legyen a legnagyobb gondom az úton! Dávid motorja viszont csoda hogy még megy, pláne miután kiderült, egyáltalán nem viseli gondját. Szerinte a motor arra való, hogy motorozzunk rajta, ami így is van, de pl. a lovakat is etetni, ápolni szokták. Nem tudta, hogy a láncot időközönként állítani kell, mielőtt eljött -ahogy mondta- szó szerint leesett a lánca!!! Legalább új lánc szettel indult útnak Kérdeztem mikor kell olajat cserélnie, azt felelte nem kell, mert nem tankol piszkos benzint S ő ezt nem viccnek szánta! majd 20.000 km-t ment a CB-vel mióta megvette, azóta biztos hogy nem látott szegény új olajat… Egy esése után a szuszogócsövön kifolyó benzint látva, jobbnak vélte visszatörve beszorítani a csövet a helyére, ezt a törökök sem értették a szervizben. Próbáltam átadni neki a legalapvetőbb ismereteket, s amiket a Motokóban tanultam, azóta pl. nem mindig nyél gázzal indítózik, s hagyja legalább egy kicsit melegedni a motort…

Szép hóesésben 2000m körüli magasságokban döcögtünk Nemrut-hegy felé. Dávid alig tudott felvánszorogni a nem túlmeredek emelkedőkön. Felfelé 20 km/h alá csökkent a sebessége, lefelé is csak maximum 60. A hóesés még erősebb lett, szél is fújta… ilyenkor a legjobb megállni szerelni, levenni a csomagokat, pótgumikat, kipakolni a dobozt, s az aljáról (súlyelosztás) kibányászni a szerszámokat -persze azt is csak én hoztam- Még Denizliben a szervizben mondták neki, hogy ha megint gyengélkedik a motor, csavarhúzóval üssön 1-2 lyukat a légszűrőre, ha nem elég, akár 8-10-et is Ezt meg is ejtettük, de végül már ki kellett venni a “szitát”, mert persze még újat nem sikerült kerítenie. (most írt, hogy még mindig légszűrő nélkül motorozik- több mint 2 hónapja). A GoreTex esőkesztyűm véletlenül bennmaradt az esőruhám zsebében, így volt egy 2. pár szerencséjére . Anélkül nem tudom hogy bírta volna, az ujjatlan kötött kesztyűjében, mert az ujjas(szintén kötött) már átázott. Légszűrő nélkül már jobban haladt a CB, de a havazást hóvihar váltotta, később köd is. Még jó hogy, ilyen magas az MRA túraplexim, jól ráfagyott a hó, s egy darabig nem vettem észre, hogy 5-10 cm-es hóban, hókásában motorozunk. Amúgy sem láttam semmit, mert össze-vissza volt havazva, párásodva fagyva a plexim, s fel kellett nyissam, amitől meg persze már a szemüvegem is tiszta hó,s víz lett. Így legalább már duplán nem láttam semmit, azt is csak életlenül, mert le kellett toljam a szemüvegem az orromra, a plexi felcsapva, a hóvihar meg élesen vágta a szemem… Ezt egy szemorvos, meg egy elmegyógyász nem bírta volna végignézni tétlenül De a szerpentines úton, nem lehetett megállni, próbáltunk a kocsik mögé beállni, hogy a féklámpájuk fesse nekünk az utat. Egy autó kettővel előttünk keresztbe vette a szalagkorlátot. Épp meg tudtunk állni, csoda, hogy mi nem csúsztunk meg, pláne Dávid a kopott gumikkal. Valahogy mégiscsak túléltük, nagyon örültünk, mikor beértünk Mulatyaba. Dávid  vagy 15 percig nem tudta elolvasnia az útikönyv hotel ajánlásit annyira remegett a hidegtől, hozzá kell tegyem, nem az első, és nem az utolsó ilyen remegős könyv olvasása volt. Nem találtunk olcsó, barátságos környezetben lévő szállást egykönnyen, s Dávid teljesen átázottan reszketett egy ideje, mikor elege lett, és befizetett egy 85 TL-ás Hotelszobára, amit 120-ról alkudott. Mondta, 20-at adjak, ahogy korábban megegyeztük a 40 líra plafonárban, ha már panzióban kell aludjunk, mert én sátrazásra voltam berendezkedve anyagilag. A szobában egész éjjel ment a fűtés, meg hajszárítóval is szárítottunk a lábbeliket, meg Dávid ruháit. Főleg a bőrkabátja volt vicces, az “Ugye megmondtam! ” annyira ott volt a nyelvemen, de elég baja volt így is.

2011.11.04. Péntek

A Hotel reggeli után elég éhes maradtam, de a legviccesebb az volt, mikor a maffiást játszó egyik alkalmazott leült hozzánk beszélgetni, cigarettára gyújtott, s a tányéromba hamuzott, még jó hogy az hamar kiürült Mulatya után a Nemrut-hegy felé vettük utunk, hogy megnézzük a hatalmas görög és perzsa szoborfejeket …

Ahogy kanyarogtunk felfelé a hegyeknek, sötétedtek a felhők, s rögtön meg is álltam, hogy időben beöltözzünk esőruhába. Dávid először hülyének nézett, s nem értett, de fél órával később már inkább hálásnak tűnt. Bár így is meg kellett álljunk egy benzinkúton, mert annyira beszorult a leheletem a “páramentes” pleximbe, hogy már elfogyott a türelmem, s lefejtettem a “páramentes” betétet (milyen bajor munka az ilyen). Azóta ha párásodik, felnyitom a plexim, s kitisztul. Gondoltuk, megint csak letérünk a kétsávos útról a szebb tájak reményében, így keveredtünk olyan gyönyörű utakra, amiket leírni nehéz, fényképezni meg nem tudtam, mert esett… Az esőben meglazultak a hegyek kötései, és a meredek sziklafalakról zuhantak, gurultak a kövek a keskeny kanyargós útra, volt hogy kettőnk között. Egy adott ponton vissza kellett fordulnunk, mert teljesen más irányba vitt volna minket a csodaszép út. De nem bántuk, hogy eltévedtünk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal, Vöröses barna talajból kandikáltak ki a fekete sziklák, s fakult sárga füvek tarkították néha a “kopár” tájat, fák csak elvétve, akkor is magányosan, így annál hatásosabbnak tűntek. Az útra gurult sziklákat a sofőrök, ahogy kikerülték szedték is le elővigyázatosan. A városba érve megint csak remegő kezekkel útikönyv olvasás, tankolás… Úgy döntöttünk felmegyünk ameddig csak tudunk a sötétben Nemrut Dagi felé. A szűk kanyargós úton találtunk egy olcsó panziót, ahol vacsorát is adtak,s a mellettünk lévő szobában, 2 francia meg egy olasz diák szállt meg. Megegyeztünk, hogy hajnalban kelünk, s az ő bérelt autójukkal felmegyünk napfelkeltére. Dávid megint fél éjszaka szárogatott.

2011.11.05. Szombat

Nem tudom hogyan, de én is ott voltam a kocsiban hajnal 4:30 kor, a Corsa félútig tudott felmenni, aztán csak pörögtek a kerekei a hóban. Otthagytuk ahogy volt, nem tudtuk félreállítani, az egy autó széles csapáson. Megindultunk gyalog a hóesésben. Egy idő után annyira erős lett a szél is, hogy egy az egyben a Deltás képek jutottak eszembe. Mikor felértünk, hatalmas örömünkre egy ajtót nyitva találtunk, ami egy kis szuvenírshop-büfé szerűségbe nyílt. Rögtön bevettük az objektumot, kituszkoltuk a havat az ajtóból,s kicsuktuk a hóvihart. Az összes pokrócot ami a padokon volt magukra terítették a fiatalok, annyira átáztak, a papír vékony tornacipőjükben. Még Dávidtól is alulöltözettebbek voltak Bevettük a konyhát is, az összes szekrényt átvizsgáltuk. Főtt a teavíz, nem túl száraz kenyér, 1-2 lekvár, halva is került hozzá. Tisztára a Holnapután című filmben éreztük magunk. Arra is fény derült, hogy miért olyan hülyék, hogy fekete bögrét árulnak. A dobozból kibontva az új bögréket, rögtön kiült rájuk az ábrázatuk, ahogy beletöltöttük a forró teát. Így már értelmet nyertek a hőre előtűnő szoborfejes fekete bögrék. Találtam kukás zsákokat is, amiket a lábukra ajánlottam, Nagy hálásan bújtak a zacskókba, miután a maradék teavízben felmelegítették átfagyott tappancsaikat. Amikor már a pofátlanságnak is határát éreztük, s gondoltuk hátha jön valaki nyitni, így eltakarítottunk mindent magunk után, rendet tettünk, s valamicske pénzt is. Gondosan becsuktuk az ajtót, a diákok rögtön szaladtak a kocsi felé, de mi Dáviddal a szoborfejek felfedezésére indultunk, illetve azt hittük. Bejártuk a fél hegyet, fel-s le, jobra-balra, amennyire a hóvihar engedte, mégsem láttunk semmit, pedig a fejek nem kicsik, állítólag 8-9 méteresek Egyszer majdnem leléptünk egy szakadékba is a sűrű hóviharban, akkor adtuk fel az egészet. Legalább mire leértünk a kocsihoz, már jó meleg volt. A szállásnál elköszöntünk, a fizetésnél támadt egy kis fennakadás, ugyanis előző este 45 lírában egyeztünk meg kettőnkre vacsora+reggeli (ezt mondjuk már akkor sem hittem el) reggel persze a másik fickó mondta hogy fejenként 45. Dávidra hagytam, mert ez az ő köre volt, s német lévén, amiben megegyezik abból nem enged A fizetés után aggódva csomagoltunk, hogy a motorok egyben lesznek-e még. Az aggodalom természetesen hiábavaló volt, de annyira, hogy el sem tudtunk indulni, mert a CB kulcsa is belekeveredett a ruhái közé. Így késtük le a 2-300 km-re lévő Honda szervizt Gazientpben. Elég bosszús voltam, mert pont azon a fél órán múlt. Később még bosszúsabb lettem, mikor megtudtuk, hogy legalább 3 napos ünnep következik, de bíztattak minket, hogy a szerviz az kinyit sok más bolttal egyetemben. Hát nem nyitott.

2011.11.06. Vasárnap

Gazientep. Annyira nem szép város, de maradunk még egy napot. Legalább a hotel olcsó, s volt WiFi, meg piros lámpa! Utóbbinak nem tudtuk eldönteni, hogy mi a rendeltetése. Városnéző túra keretében, fotóztam egy-két birkavágást, illetve csak már a nyúzást, s a fejek sütését az utcákon. Ez az áldozat ünnepe (http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81ldozati_%C3%BCnnep), tiszta vér az utca, birkabőrök kupacban, másikban levágott szarvak, paták… az egész város egy eleven vágóhíd.

2011.11.07. Hétfő

Reggel nem nyitott ki a Honda, ahogy ígérték. Végre külön véleményre kerültünk, s Dávid elindult északra iráni vízumot intézni, s remélem ajánlásomra a Carnet-et is. Én Szíria felé indultam, hamár oly közel voltam hozzá, amúgy elég közel sikerült kerülnöm, de be mégsem engedtek, mert nem volt vízumom, s a határon nem lehetett intézni, meg lázongások is voltak azt mondták, bár lehet ők is csak a hírekben látták… A török ki-és belépés, meg a szír határon való várakozás a kegyelem vízumra el is vitte a fél napom. Nem bántam, legalább végre megint egyedül voltam, szabadon… Az utak szépsége megint magával ragadott, letértem kényem-kedvem szerint. Az estét egy gyönyörű fa árnyékában töltöttem, s fel is állítottam a sátram, naplemente után. Éjjel a faluból ideszűrődött az ünnepi zenebona, meg a pár km-re lévő pásztorkunyhóból is az ő muzsikájuk, így két tűz közt szenderültem álomba, könyvvel a mellkasomon.

2011.11.08. Kedd

Korán keltem, 7 után már úton voltam, hogy nyitásra ott legyek a Hondában. Annyira csalódott voltam, hogy még mindig zárva van, így nagy hévvel megindultam Van irányába, babrálják meg a fűnyírójukat a Hondában! Diarbakirba érve csak le kellett már mossam a benzinkúton a motorom, mert szegény olyan koszos volt. Amúgy hamár ilyen drága a benzin (570 Ft, csak nehogy elbízzuk magunkat, még a mostani árakkal sem) legalább ingyen lehet kocsit-motort mosni…) Egy másik benzinkúton estefelé rá kellett jöjjek, hogy kifogytam a lírából, s a kártyámra nem érkezett meg a várt utalás… Rendesek voltak, váltottak nekem nagyon jó árfolyamon, s a góré kekszet, RedBullt, üdítőt tuszkolt a táskámba, egy másik fickó magyarázta, hogy nem messze van egy vendégháza, menjek oda, hivatkozzam rá, s ott alhatok. Nem sikerült megtalálnom, pedig kerestem egy ideig, a kérdezősködés sem hozott eredményt, vagyis igen, mert egy benzinkúton nem engedtek tovább. Mondták hagyjam a csudába azt a vendégházat, úgyse találom, maradjak ott, majd ők adnak egy szobát. Így is lett, az imádkozásra rendszeresített fűtött szobában ágyon alhattam, de előtte még vacsorát hoztak nekem, teázgattunk, “beszélgettünk” újdonsült kurd barátaimmal, az egész népére érvényes ez a kedves vendégszeretet, s gondoskodás. Hihetetlen jó emberek, szegények csak szeretnének szabadok lenni, szabad jogokat gyakorolni, s akad néhány aktivistájuk. De nem érezhettem volna magam nagyobb biztonságban sehol máshol. Mint mindig mondom, dobjátok ki a TV-t, de legalább a híreket ne nézzétek! Fele (ha nem több) úgyis hazugság, és felfújt kacsa, a 18as karikát a hírek érdemlik, nem a horror filmek, amikről úgyis mindenki tudja, hogy csak kreációk, filmek. Este leül az ember, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, de nem azt kapja. Csak a válság, politikai dilettantizmus, erőszak, vér, háború, megfélemlítés… Ezzel tudják csak kontrolálni az embereket. A félelem a legnagyobb erő, amivel manipulálni lehet tömegeket, és a vallások már nem rendelkeznek eléggé megfélemlítő erővel.

Meg amúgyis minek néznétek mások életét, éljétek a sajátotokat! Legyetek Igazi Barátok közt! Szerintem eggyel több az élvezeti értéke, mint a sorozatnak. Igen, pont, amíg a TV-ben nézi az ember, azalatt egy csésze tea, vagy egy pohár bor mellett milyen jót lehet beszélgetni…

2011.11.09. Szerda

A benzinkútról reggel 7kor indultam a Van-tó felé, de útközben csak betértem egy szervizbe, mert a hátsó fékpofák állapota eléggé aggasztott. Jogosan, mert tövig le volt kopva, hál’Istennek volt nálam két szett tartalék első-hátsó. Láncon is állítottunk, persze a km hajtást nem tudtuk megoldani alkatrész híján. Szerelés közben olajos kézzel teáztam, s megint csak nem fogadtak el pénzt a srácok (szintén kurdok). Kora délután láttam meg a hegyek közt a Van-tó csodás színét, a környékbeli havas hegyek gyönyörűen tükröződtek a türkiz vízén. Egy-két 2000 méter feletti hágón is át kellett keljek mire félig körbe értem a tavat. Az úton kétoldalt rendes hó, emberes hideg, de hál’Istennek jó utak fogadtak. Estére értem Van városba annyira fáradtan, hogy majdnem hotelszobát kerestem, de inkább a sátramnak megfelelő helyet. Épp egy piros lámpánál kérdeztem egy sofőrt van-e camping Vanban, mire félrehúzta a kocsit, s telefonált. Húga a “vonalban” beszélt angolul, s mondta csak menjek a bátyjával, ott tudok sátrazni náluk. Így is lett, még a saját sátram elő sem kellet vegyem, mert nekik volt egy nagy katonai sátruk az “udvaron” az esetleges utórengésekre. Kb 2 héttel lehettem az első nagy földrengés után. A családfő még fűtést, lámpát, konnektort is hozott nekem a sátorba, aztán behívtak vacsorára. Ez volt az ünnep utolsó napja. Leültem a férfiakkal és lakmároztunk (Kutyu! Nem sós ringlit babbal… ) A nők vagy nem ettek, vagy a konyhában, mert velünk nem falták a túrós csuszára emlékeztető tésztát, csirkét, s ki tudja még miegyéb finomságot. Abide az Angliában tanult lány a vacsi után kínált az általa készített köneféből, kínálni nem is kellett, kértem én magamtól is, ha van még abból a (Baklava családba sorolnám) finomságból, mert most félretenném az illemet az édességért Lakoma után elfoglaltam a sátrat, épp bevackoltam magam a hálózsákomba, mikor húzogatják gyerekek a zipzárat, kisvártatva azonban határozottan felhúzza egy kéz, s magával parancsol. Egy másik család rángatott be magához, szintén ugyanazon az udvaron volt a házuk. Na, ott senki nem beszélt angolul, mégis “elcsevegtünk” vagy fél órát, mire megjelentek az eredeti vendéglátóim, és ugyanolyan értetlenül néztünk egymásra, hogy mit keresek én ott. A lány mondta, hogy nagy a rokonság… de nem kell udvariaskodnom, menjek csak aludni nyugodtan, ha fáradt vagyok, ugyan kisebb rengésekre számoljak, az normális. Éjszaka közepén éreztem is megindulni magam alatt a földet, azt hittem megnyílik alattam, de aztán elmúlt. Gondoltam, mondta Abide hogy számoljak vele, így aludtam is volna vissza, de nem tudtam, mert mindenki sikoltva, ordítva, sírva, kiabálva menekült a házakból, pizsamában, papucsban, meztéláb… Akkor sandítottam, hogy nagyobb rengés lehetett, mint amit a lány előre jelzett. Vele nem is tudtam kommunkálni vagy öt percig, mert sokk alatt volt, hiába akartam segíteni,. Kérdeztem, hogy miért van úgy oda mindenki, akkor mutatta a sátram mellett összedőlt falat, később láttam a házban a felborult bútorokat, leesett képeket, repedt falakat… és az utcában is sok betonfal dőlt le. A nagy riadalomban inkább segíteni próbáltam aláöltözetben, bakancsban zokni nélkül, de eléggé izgatott, hogy vajon a motorom, ami egy utcával arrébb van bezárva egy garázsban, rendben van-e, mert ha az esne bele egy földnyílásba, akkor daru kell . A lány bátyja kerített még egy katonai sátrat, amit elkezdtek felállítani minden hozzáértés, és logika nélkül. Ezt látva hamar kézbe vettem a helyzetet, s már nem hiába törték fel csak úgy találomra az udvar betonját a félméteres cövekeknek. Hamar megtanulták a nevem, és pikk-pakk készen állt a sátor. Nemhiába no, apja fia . Előkerült még egy sátor ami már flottul ment, aztán melegedni autógumikat égettek a megmaradt betonkerítés mellett a srácok, igaz a második gumi lángjai már kezdték a villanypózna fáját nyaldosni, akkor majdnem mindenki körbevizelte az oszlopot, ami mondjuk elég meleg lett volna, de meg lehetett azt is oldani: gyorsan felraktunk egy falat a leomlott kerítésből a pózna és a tűz közé. Csitári Szabi alteregója is ott volt, egy az egyben hasonlított kinézetre, viselkedésre Amúgy a srácok azt mondták, egy Hotel összeomlott, pár halottal, még jó hogy mégsem voltam annyira fáradt… S legalább segíthettem valamennyicskét.

2011.11.10. Csütörtök

Pár órai alvás után, reggel 7-kor már a jéggé fagyott pocsolyákat kerülgettem. Dermesztő reggel volt mindenképp: házak repedten, üresen, emberek a sátrakban az utcákon, udvarokon töltötték az éjszaka maradék részét. Ahogy haladtam a hegyekben a szél csak erősödött, hordta a havat is, és csak reméltem, hogy nem lesz lefagyás, mert egyenesben is erőst be voltam dőlve, olyan nagyon fújt. A legmagasabb hágóra 2664m-t írtak, s gyönyörű szép havas hegyek közt vitt. Nagy megkönnyebbülés volt fél órán belül végre 1600m alá süllyedni szintben. Havat már nem fújt a szél, de így is majd megfagytam a motoron. Egy utolsót még kellett tankolnom a drága török benzinből, mert már így is rezgett a léc, 420 km-nél többet mentem egy tankkal(23l), s az iráni határ még arrébb volt. A határhoz közeledve sokkal enyhébb volt az időjárás, Megint kiléptettek Törökországból, s elég flottul ment minden, mivel egy magyarul is beszélő férfi nagyon! készségesen segített minden papírral, Carnet, ect. persze gyanúsan készséges volt, s hamar kiderült, hogy pénzváltásért cserébe tette mindezt. Hadd ne mondjam milyen árfolyamot adott az iráni Rialra, amivel sajnos egyáltalán nem voltam képben, de blöfföltem, és erre emelte az összeget. Többszöri blöffölésre már ott tudtam hagyni kellő indokkal: hogy bízhatnék benne, ha már harmadszor emel árfolyamot. nagyon erőszakos volt, de nem hagytam magam, s behúzták mögöttem a vaskaput. A másik oldalon már mint régi ismerőst fogadtak a határőrök, s itt is készségesen segített egy civilbe öltözött tiszt, akivel először persze gyanakvó voltam, de ő nagyon kellemes meglepetés volt, elhessegette a simlis váltókat, s hozott egy megbízhatót az elzárt részre, aki valóban jó tarifát adott. Onnan már meg sem álltam a legközelebbi benzinkútig. Iránban minden kúton egységárban van a benzin. Helyieknek, amíg tart a kártyájukon lévő 65l addig 4000 Rial, utána annyi, mint a külföldieknek: 7000 Rial egy liter normálbenzin. A super 1000 Riallal drágább, de azt csak nagyon ritkán tudtam találni sajnos, pedig az ottani super az otthoni normál, mondjuk a sokkal alacsonyabb oktánszámú normállal sem volt semmi gondom. Az első iráni városokban rögtön feltűnt, hogy autószerelő túlképzés lehet, mert a városon átvezető út mindkét oldala végig szervizsor. Törökországból átérve változik a táj, még kopárabb, de nagyon tetszik, később komoly havas hegyeket láttam, sajnos 1 héttel később mondták, sípályák is voltak rajtuk. Estére értem Tabrizba, és döbbentem meg, hogy egy másfél milliós városban vagyok, és a piros lámpák csak dísznek vannak, a jobbkéz szabály mit sem ér, esetleg a körforgalomban, ahol meg ugye nem kéne Feladtam a forgalommal való küzdést, és a belváros helyett az elkerülő utat választottam, de az sem tűnt egyszerűnek. Egy fiatal srác, akinek az apja bíró, segített és vezetett el a Goli parkba, ahol lehet sátrazni. Épp a telefonom töltöttem egy nyilvános illemhelyen, mikor diákok nézegették a motorom, én meg hogy melyik füves területen van kevesebb hó. Beszélgetésbe elegyedtünk, s az lett a vége, hogy nem hagytak ott aludni a fagyban, hanem elvezettek egy olcsó hotelba (Hotel Kosar), de előtte elvittek vacsorázni, jót beszélgettünk, de nem engedtek fizetni.

 http://thevergeagency.com/email-spy-xnore-spy-app-spy-iphone-without-jailbreak/ mebendazole over the counter walgreens

2012/01/20 | Categories: Nincs kategorizálva | Leave A Comment »

2. Május 2. – Medvekutya

2011.10.21. Péntek Reggeli életkép: Miután Sanyi meghúzta a Veló sárvédőjének csavarjait, (ami már napi többszöri rutinná vált)  az ölében laptoppal, macskával, üzent haza. Felcsaptam a laptopom én is (egerem nekem sincs, de macska csak egy volt), már-már kezdtem reménykedni, hátha reggelit is dobnak ki a kerítésen a WiFi mellé. Reggelit végülis nekünk kellett megoldani hozott anyagból. Még délelőtt egy nagyon szép partszakaszra tértünk le, ahol golfpályát találtunk, hozzátartozó üdülővel. Megfigyeltem már az utazásaim során, hogy a világ legszebb helyeire képesek golfpályákat kiépíteni… Az utak amúgy elég rosszak, de szép tájakon viszik keresztül az utazót. Még Gyergyóban mondták mekkora vihar van Bulgáriában. Láttuk is nyomait, kétoldalt megtépázott fák, letört nagy ágak az úton, néhol kerékpárjárda méretűre szűkítve az utat. Sok helyen még megmaradt a hó is. Esti táborhelyünknek Lozenets környékén a tengerparton egy valaha szebb napokat látott régi szoc.üdülőt szemeltünk ki. A járgányokat elbújtattuk, sőt még álcáztuk is a Velorex krómozott elejét ágakkal, utána az üdülő büféjének szélárnyékában neki láttunk a vacsorafőzésnek. A sátrakat fenyőfák mögött állítottuk fel, finom tűlevéltakarón. Az est leple alatt szabadon úsztam egyet a Fekete-tengerben, homokkal megmosakodtam, mert, hogy az zsíroldó… (süsd meg Dodó a homokod! jó pár nap múlva is pergett a homok a fülemből 2011.10.22. Szombat Reggel picit eltévedtünk, de lehetett látni a főutat, így átvágtunk a bozót közt a csapáson. Sanyiék rohantak vissza a dudálásomra, segíteni felállítani az Africám, mert a vizes agyagon nem bírtam megtartani, mikor az megcsúszott. Az agyag jól beleült a gumik barázdáiba, így egy darabig csak óvatosan vettem a kanyarokat. Az utak továbbra is nagyon gyenge minőségűek,széleken havasak, de szép erdős hegyeken vezetnek az Oszmán birodalom felé. Sanyiék lemaradtak, mert az út szétrázta a sárvédőjüket, míg előrementem, egy fiatal német bringás párral beszélgettem. A határról vissza kellett forduljak, mert elvétettem az utolsó települést, ahol még olcsón tudtunk tankolni. A török határon hó fogadott minket, s megannyi kíváncsi tekintetet, ami leginkább a Velorex varázsának tudható be. 20$-ért kaptunk vízumot, összevissza pecsételtek mindent (azért nem annyira, mint a  szigorúan ellenőrzött vonatokban:),s rövid papírellenőrzés után még egy hivatalnok, és készen is vagyunk. Csak várjuk ki, míg a Velóban ülve fényképeztette magát. Cserében az irodájából próbáltam elérni a török Africa Club-os srácot Facebookon, sikertelenül. Na, de hányan Facebook-oztak már határőrirodából? A hegy török oldalán nagyon jó minőségű, széles, négysávos autóút vezetett lefelé, s ez a jó minőség maradt is egész Törökországban. Estig próbáltam elérni az isztanbuli africás srácot, még egy internetcafe tulaj a saját mobiljáról is hívta, eredménytelenül, így Isztanbul előtt vagy 50 km-re egy város peremén, a dombtetőn “bújtunk el” estére. Persze miután megint dagonyáztam egyet,s le/megzavartunk egy fiatal párt is a később elnevezett “szerelmesek dombjáról”. 2011.10.23. Vasárnap Sanyiék eredetileg nem akartak Istanbulba bemenni. A sok útlezárás, eltévedés, újabb terelések, s hogy még a fő buszpályaudvarról sem sikerült 10 perces szintidő alatt kikeverednünk, mindannyiunknak kedvét szegte, s menekülőre fogtuk Ázsia irányába. Jó pár fizetőkapun átrongyoltunk nagy pittyogásokkal kísérve, aztán sikerült rögtön lehúzni minket 50 Tl-ra egy hamis autópálya kártyával. Ahogy átléptük Európa határát, meg is adta magát a kilométeróra hajtásom. A Boszporusz hídján mondtam Sanyiéknak, hogy innen már tudom az utat az óváros felé, hisz 2006-ban itt a hídon fordított vissza a rendőr bringástul (mindenképp át akartam bringázni egyik kontinensről a másikra, nem érdekelt, hogy autópálya köti össze őket) Sanyiéknak ennyi is bőven elég volt Istanbulból, s Erhan az africás srác még mindig elérhetetlen volt, így indultunk tovább Este végre bejelentkeztünk az otthoniaknak egy internet cafe-ból, a Velónak köszönhetően ingyen. Napnyugta körül már egy bezárt kompkikötőben szereltük Sanyival az Africa km-hajtását, de alkatrész híján hiába. Esti tengerben fürdés felváltva, míg Giziék voltak a “fürdőben”, én kellemesen elértetlenkedtem a valószínűsíthetőleg gondnok bácsival. Akkor adta fel végül, mikor negyed óra angol-német próbálkozás után magyarra váltottam. Éjjelre bevackoltuk magunk az egyik üres jegyszedő bódéba, nem fáztunk, mert hárman pont elfértünk a padlón. 2011.10.24. Hétfő Mikor reggel megjelent a morcos bácsi, már a dinnyemagokat ropogtattuk, s sietve indultunk a füves, homokos lejtőnek felfelé, ahol előző este belógtunk a lezárt területre. Továbbra is 4sávos jó minőségű utakon, a Veló után száguldva sóvárogtam a hegyek felé. “Tízórai” után megbeszéltük Sanyiékkal, hogy én sem akarom őket hátráltatni, ők sem engem visszatartani, majd találkozunk 1-2 nap múlva, s küldünk sms-ben GPS koordinátákat egymásnak. Felszabadulva indultam a gyönyörű hegyi utaknak ráérősen, szemlélődve, igazán élvezve a kellemes utakat, s gyönyörű tájakat. Ha kedvem szottyant leheveredtem egy kis tisztásra, magamba szívva a fenyőerdők friss levegőjét, szomjamat oltottam a hegyi forrásokból. Norbinak hála megtudtam, hogy Izmirben van Honda szerviz, ahová pont sikerült megérkeznem zárás előtt. Nem volt egyszerű, mert csak mikor megláttam a LaPazt megszégyenítő  dombokat, ahol iszonyatosan túlzsúfoltan, egymás hegyére-hátára építették az emberek az “otthonaikat”, döbbentem meg a város nagyságán. Izmir a harmadik legnagyobb város Törökországban. Mikor értetlenül nézegettem a GPS-t, rendőrök jöttek, s hihetetlen segítőkészek voltak, még így is hogy nem tudtunk semmilyen nyelven kommunikálni. Rögtön elkezdtek telefonálgatni, leszállítottak egy angolul beszélő lányt egy buszról tolmácsnak, s felvezetésükkel indultam a szerviz felé. Ahol megrendeltem a szükséges alkatrészt 100 $-ért amit 2 nap múltára ígértek. De legalább addig egy volt hajós kollegina felajánlotta, hogy vendégül lát. Senem a tengerparttól nem messze lakott egy tömbházban. Motoromat nyugodtan a parkolóban hagytam, csak a csomagokat, dobozokat cipeltem fel az ötödikre, szerencsére lifttel, bár Senem így is azzal kezdte, hogy adjam oda a ruháimat mosásra… Este a földrengés áldozatainak tiszteletére zárva volt a legtöbb étterem. Én inkább az aznapi bevételt felajánlottam volna a károsultaknak, de nem ez volt az első dolog, amit nem értek. 2011.10.25. Kedd Senem elkérezkedett a munkahelyéről délben, arra rendelt oda motorral. De előtte még el kellett mennem egy barátjától kölcsönkérni a bukóját, aztán elvitt/em Alaçatébe. Nagyon szép tengerparti utakon robogtunk végig. Gyönyörű kis belvárosa van Alaçatének, mintha csak a Cote D’ azuron lenne. Nemrég még csak birkákkal voltak tele az utcái, végülis most is, csak turistáknak öltöztek. A régi házakat helyrepofozták, éttermet, vagy Hotelt rittyentetek belőlük. De vacsorázni Cesmébe mentünk, az egyik marinára néző éttermet szemeltem ki, azoknak mindig megvan a varázsuk, s friss a hal is. Visszafelé azért elég hűvös volt a motoron, mivel csak utcai ruhában mentünk. Most éreztem, hogy milyen rossz hátizsák nélkül motorozni, ugyanis az vesevédőként is funkcionál, s melegíti az egész hátamat, s nem fejel meg… 2011.10.26. Szerda Reggel elbúcsúztunk, pakolás után indultam a Hondába s délre, ahogy ígérték már ott vártak a Belgiumból érkezett kilométeróra hajtással, rövid beszerelés után örömmámorban indultam Efesus felé, s végre tudtam mennyit, s milyen gyorsan megyek, nemcsak a GPS-en okoskodtam ki meddig elég még a benzin. Efesus már Krisztus előtt is az egyik legnagyobb város volt a Mediterránumban a maga 250.000 lakosával, romjai közt el lehet lenni most is akár egész nap. Kicsit arrébb eldugva tisztelettel adóztam az alvás oltárának, persze nem ebéd utáni szundival. Meglátogattam a 7sleepers barlangjait, az Efesusból kiüldözött 7 fiatal a barlangban elbújva átaludta a számukra kedvezőtlen következő 150-200 évet… Ezután Pamukkale-nak vettem az irányt, Gizi is onnan küldött sms-t pár napja. Olyan csodás helyeken motoroztam keresztül, a hegyek-völgyek hihetetlen formái mindig lenyűgöznek. Itt gyönyörűen meg voltak művelve a völgyek, nemcsak a dombok teteje volt laposra szántva, de a völgyek alja is, s köztük csodás hullámokat rajzoltak a lejtős oldalak. Megörökíteni nem tudtam sajnos, mert elég sötét volt. Késő estére értem Pamukaléba, de Gizi helyett egy robogós néni vadászott le, hogy nézzem meg a Hoteljüket. Az első fizetős éjszakámnak kicsit sokalltam az 50 TL-t, sátrazni akartam, de épp érkezett egy másik motoros, s a 15 évig Németországban élő szállodás néni rögtön rátapintott a lényegre: ha osztozunk a szobán, akkor csak 30 TL fejenként. A holland rendszámú Honda CB 750 gazdája egy német srác, Dávid. 28 éves, de mindig engem néztek fiatalabbnak Nem tűnt sorozatgyilkosnak, így megegyeztünk az árban. Rögtön össze is cimbiztünk, míg felmásztunk az éj leple alatt a mészkőmedencéken. A sötétben végig tapicskoltuk az egész vizes hegyoldalt,s mikor felértünk, egy éjszakai őr várt minket, rögtön fel is szólított a távozásra. Pár percünkbe beletelt, mire ki tudtuk csikarni tőle, hadd vehessünk jegyet, s nézhessük meg az egész helyet. Rádión megdumálta a másik őrrel, aki motoron elvitte Dávidot a kapuhoz jegyet venni. Persze az ókori fürdő nem volt nyitva, de mi belógtunk. Annyira nem volt romantikus a hangulat, hogy fürdőzzünk, meg amúgyis a zseblámpával pásztázó őrök elől bujkáltunk s hasaltunk a fűben, vagy ugrottunk a korlát mögé Valamikor az éj közepén értünk vissza a szállásra dögfáradtan. 2011.10.27. Csütörtök Ébredés után hozzáfogtunk Dávid motorjához, mert kormozva, gyengén döcögött csak. Előtte gondosan megírtam a segélykérő e-maileket, chateket Janikának, Zolinak, Norbinak. Dávidnál semmiféle szerszám nem volt, ami nem is lepődtem meg, ha jobban szemügyre vettem az öltözékét; magas szárú tornacsuka, farmernadrág, kapucnis pulcsi, ujjatlan kötött kesztyű, s legalább egy kendő a nyakára. Azt mondta, ő így jól érzi magát. Bár esténként eléggé tudott vacogni. Már volt értelme magammal cipelni azt a sok szerszámot, mondjuk haszna nem sok, mert a szét-s összeszerelés nem hozta meg a várt eredményt. Gyertyák jó kormosak, légszűrőház szelel, s a szívócsonkok is elég gyatra állapotban vannak, a 2. karburátor alatt benzinszivárgás, a kipufogó továbbá is okádja a füstöt. A Pamukkale biztonsági őrökkel jól összevesztünk, hogy nem engednek be az aznap vásárolt jeggyel egy gyors fényképezésre. Éjjel ugye nem lehet ugyanazt látni mit nappal, magyaráztam nekik, de hajthatatlanok voltak. Összepakoltunk a szálláson, s indultunk Délnek. Jól van, na persze ismertek, csak nem hagytam annyiban. Még egy próbát megért a fenti távoli kapu is, és ott voltak olyan rendesek, hogy be is engedtek az éjszaka vásárolt jegyünkkel 20 percre fényképezni. Bőven elég volt, Dávidnak sok is. Denizlibe érve kérdeztem, nem szeretne-e egy motorszervizt meglátogatni, mielőtt leérünk a tengerpartra? Nemet mondott. Míg el nem hagytuk a várost, s nem kezdtünk el felfelé haladni a szerpentinen, illetve Dávid csak döcögni,1-2 kanyar után már fordultunk is vissza szervizt keresni. Nagyon készségesek voltak a srácok a szervizben, nyelvi akadályokon keresztül is megértettük egymást. Rögtön kikapták a karburátorsort, de mikor kitisztítva, összerakva visszakerült sem változott a motor állapota. Jóval zárás után, pár török kávé, tea, s üdítő elfogadása után a motor valamennyit visszanyert teljesítményéből, de nem mindet. A srácok meghívtak vacsorázni is minket egy étterembe, ahol aztán egy iráni lány invitált hozzájuk éjszakára. A családnak gyakorlatilag Dorsa miatt kellett elhagynia Iránt, mert emberi jogokért küzdött, főleg a nők jogaiért. Irán nem a legalkalmasabb hely erre, börtönbe is csukták pár hónapra, a család ráadásul bahai vallású, ami tovább nehezíti az életüket a kemény iszlám országban. Még a szülőkkel is nagyon jól elbeszélgettünk, de éjjel két órakor búcsút vettünk, mert Dávid túl udvarias volt, s nem akarta elfogadni a kanapét, amit persze később megbánt. Így az éjszakát Denizli és Pamukkale közötti gyapotmezők mellett töltöttük, sátorban. A reggeli 5 C’ nekem kellemes volt, de Dávidnak kevésbé, mivel csak hálózsákot hozott, matracot, sátrat nem, de az én sátramban elfértünk. 2011.10.28. Péntek A didergős hajnal után annyira útnak indultunk reggeli keresés címén, hogy csak ebédelni álltunk meg. Az előző napi vacsorához mérten, -ami valószínűleg azért volt ily olcsó, mert a srácok intéztek valamit- egy út menti lepukkant bódéban méltatlanul soknak tartottuk a többfogásos éttermi vacsora dupláját kifizetni, még veszekedés, s többszöri számolgatás után sem hagytuk magunkat. Sietős távozás után az elején még nagyon kedves tulaj tanácsát semmibe véve visszafordultunk, s mégiscsak a hegyi utat választottuk, ami nagy örömünkre szolgált. Gyönyörű, bár eddig a legrosszabb minőségű török út volt, de annál látványosabb. Az első szerpentines szakaszon rájöttem, hogy még bennem van a félsz a Kárpátok-béli esésem óta. Kicsit bizony joggal, mert azzal is szembesültem, hogy a rengeteg csomag miatt olyannyira hátra került a motor súlypontja, hogy az eleje nagyon könnyű lett, néha olyan érzésem van, pláne gyorsításokkor, hogy az első kerék úszik az úton. Így a helyenként murvás szerpentínen nagyon óvatosan duhajkodtam. Lefelé jobb a motor helyzete, s a hegy másik oldalán már az út is jobb volt. Fethie városában kóvályogtunk egy kicsit, míg megtaláltuk a sziklába vájt épületeket. A tengerparti városkák mindig lenyűgöznek, felettébb a kikötőkben ringatózó vitorlások. Sötétben értünk Ölüdenizbe, s a változatosság kedvéért most Dávid dőlt el a motorral egy padkáról lejövet. A második legjobb siklóernyős paradicsomnak titulált gyönyörű tengerparti, lagúnás üdülőhelyen, mielőtt szállást találtunk volna, kis kérdezősködés után megtaláltam Takáts Pál acro siklóernyős világbajnokunkat. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy ismét találkozhattunk, s most egy kis időnk is volt beszélgetni. Az esti parti meghívást sajnos inkább a fürdőszoba fogságában töltöttem. Lehet a drága út menti bódé átka volt. 2011.10.29. Szombat Dáviddal úgy döntöttünk, maradunk még egy napot, a 35 TL-ára lealkudott, valószínűleg leglepukkantabb hotelben. Így láthattuk Pali bázisugrását tandemernyőből, wingsuittal. Ölüdenizben nagyon kellemes idő volt, meleg a tenger, süt a nap, s épp siklóernyős fesztivál van…   Este megérkezett Kézi Gábor – szintén siklóernyős bajnokunk, Palival szinkronban világbajnokok, -a svájci csoportjukkal. http://www.redbull.hu/cs/Satellite/hu_HU/Article/K%C3%A9t-magyar-vil%C3%A1gbajnoki-c%C3%ADm-sikl%C3%B3erny%C5%91s-021243075646558 Ha az ember fia ennyire híres, nehéz időt rabolni tőle, legalább kicsit tudtunk beszélgetni, de a parti forgatagában sajnos megint csak meg kellett lógnom. Rá kellett jönnöm, hogy túl kényes a gyomrom, a nagyon erős, csípős kajákat nem annyira bírja… Mi lesz Indiában, Thaiföldön??? 2011.10.30. Vasárnap Reggel nem tudtam sajnos elköszönni Palitól és Gabitól. Viszont találkoztam egy nagyon kedves marosvásárhelyi párral, s Attilától kaptam 1-2 jó tanácsot. Antalya felé vettük utunk, mivel én még fényképezni szerettem volna , így el is búcsúztunk Dáviddal, nem akartam rabolni az idejét. A lagúna gyönyörű, de siklóernyős szemmel lehet leginkább megcsodálni. Nem találtam rá a hegyi útra, egy benzinkúton sem lehet térképet venni, nekem pedig idáig tartott az Európa térképem. Jó pár látnivalóhoz vezető mellékút le volt zárva, egy nem, ez Patarát jelezte, be is hajtottam. Mikor már túl voltam a bejárható látnivalók nagyján, a dombtetőn állva ismerős hang csapta meg füleimet, Dávid CB750-esének dorombolása. Megörültünk a “véletlennek” , a fakultatív tengerparti séta, s héderelés után szokás szerint jó későn kerestünk szállást, Antalya belvárosában találtunk egy jópofa hostelt, ahol kialkudtunk egy szobát, s az aulában parkoltuk le a motorokat. 2011.10.31. Hétfő Dávid elment matracot, aláöltözetet,s kabátot venni (semmi ilyesmivel nem rendelkezett, s eléggé tudott dideregni esténként) A vásárlással sok idő elment, de legalább vett egy igazi török bőrkabátot… Esőkabát, kesztyű még kellett volna, de bárhogy ajánlottam, nem akart többet költeni. Én sem, így estére sátrazás mellett döntöttünk. Egy tengerparti bár parkját szemeltük ki, s a barátaival iszogató tulaj engedélyével rögtön megtaláltuk a legalkalmasabb helyet a sátornak. Miután megágyaztunk, bekopogtunk a jó kedélyű társasághoz, hogy ne csak kettesben igyuk a sörünket, ráadásul bent kandallóban ropogott a tűz,s gitároztak. Na a melegedős, sörözős, gitározós beszélgetés úgy ért véget, hogy a tulaj haverja hozott egy kulcsot, ami a pár száz méterre lévő nyaraló bodegasor egyik ajtaját nyitotta, s pakolhattam össze a sátrat… 2011.11.01. Kedd 66759km Gyönyörű tengerparti szerpetineken haladtunk kiváló utakon. Ahogy leértünk a partra egy vár mellett motoroztunk el, rögtön vissza is fordultunk. Elég jó állapotban találtuk, felmásztunk a tornyokba, várfalakra, onnan csodáltuk a kilátást. Este találtunk egy bevásárló központot, ahol Dávidot rá tudtam venni, hogy beszerezzen végre egy normális kesztyűt. Amíg én az alagsorban hasfájástól görnyedve strázsáltam a motorok mellett, addig sikerült egy ugyanolyan gyapjúkesztyűt vennie amilyenben eddig is fázott, bár ez már nem az ujjatlan verzió volt… Az éjszakát Tarsusban, egy hotel parkolójában töltöttük. Most sem kellett sátrat állítani, mert a sok kérdezősködés után annyira megérezték, hogy pénztárca kímélő utazóval beszélnek, hogy felajánlották a kanapékat a portásbódé mellett. Hálózsákba bújva szenderültünk méy álomba. Természetesen Kókusz is 2011.11.02. Szerda A szép szirtek szerpentinjeit elhagytuk, s Észak felé robogtunk talán még szebb utakon. Ahogy haladtunk az oszmán birodalom belseje felé nyárfák, patakok, fenyőerdők, havas hegyek, kopár dombok váltották egymást. Érdekes hely ez a Törökország, itt a legvalószínűtlenebb helyeken tud alma teremni: mezők szélén, árokparton, sőt még fenyők alatt is. Nem hiszem, hogy a természet ily furcsa mutációjának köszönhető ez, hanem leginkább a török kamion sofőrök vezetési stílusának. Egypárszor láttam hogyan dobálják le-fel az almás zsákokat, s csak remélni mertem, hogy léalmát szállítanak. Rengeteg burgonyaföldet is láttunk, ahol éppen betakarítás volt, ha szerencséjük van, nem az almás sofőröket fogják ki. Délután értünk Kapadokhiába. Leparkoltuk a motorokat az árusok bódéi és a tevék közé, minden csomagot, sisakot, kabátot a motoron hagyva vetettük magunkat be a “buckalakók” birodalmába. Gyermeki izgalommal rohangáltunk a homokkő sziklákba vájt lakások közt, de nem találtuk Luke Skywalkert (sem Skájwalker Lajost a medvekutyával, “visszamennyé’ “:) http://www.youtube.com/watch?v=-pVrOUyuiTA Göreme a “buckalakók” fővárosa, állítólag vagy 85 hotel, motel, panzió van itt, 15-től 500 líráig. Sajnos az olcsóbbik végletet nem sikerült megtalálni, s itt nem alkudnak, így elmentünk a következő városba. Na, ott még inkább nem működött az alku, s drágább is volt, így visszamentünk Göremébe a város feletti campingbe. Az elnyújtott ebédlő végén egy beugró helyiségben heveredtünk le, két díványra. A szobaszerűséget a sziklából vájták ki, így valamennyire nekem is teljesült a kívánságom, bár én egy elhagyatott “buckalakást” szemeltem ki. Végülis nem volt drága, a tulaj be is fűtött nekünk, a kilátás is pazar volt, bár a net nem nagyon ért el a hosszú épület végébe. vigora sex tablet woman http://miia.doitindigital.com/android-keylogger-best-spy-apps-for-iphone-1-topspy/

2012/01/20 | Categories: Nincs kategorizálva | Leave A Comment »

1. Budapest – Május 2.

buy kamagra in soho

2011.10.16. Vasárnap

Elérkezett a nap. Voltak kik nem hitték, sokan remélték, hogy csak álom marad, de sokan támogattak. Nélkülük nem sikerülhetett volna. Felsorolni is hosszú lenne, így előre is elnézést kérek, ki nem találja magát a felsoroltak közt.  Először is köszönet a családomnak, barátaimnak, rokonaimnak, klub-,s csapattársaimnak, szponzoraimnak… a szeretetért, barátságért, bíztatásért, lelkesítésért, támogatásért… Az érdi Motokó Motorkerékpár szervizben Kovács Zoltán, Szőllősi János, és ifj. Kovács Zoltán sok-sok órai munkája, rengeteg jó tanácsa, segítsége, s baráti szeretete nélkül el sem tudtam volna indulni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat.

Az indulás előtti hetek, napok sok nehézséget tartogattak. Az utolsó nap derekán készült képen a motor még darabokban:

Így maradt el a Motozin magazinhoz a műtermi fotózás is, Dorka a logót már csak sötétben, kutyafuttában tudta felragasztani (bocs, és örök hála Dorkám!) Késő estig rohangáltam elintézni amit még lehetett, aztán kiköltözés az albérletből, fájó búcsú… Drága nővérkém nagyon finom búcsúvacsorát főzött, s meglepetésként meghívta a Barátaimat is. Szegényeket jócskán megvárattam (az egészről mit sem sejtettem), de igazán sokat jelentett nekem hogy ott voltak. Vagy hajnal 2-3-ig beszélgettünk. Utána kezdtem hozzá a pakoláshoz (tudom anyu…) Így indulás előtti éjjel sem aludtam semmit, ahogy az egész hetet is csak 1-2  órás szundikkal húztam ki. Mondanom sem kell, nem lettem kész időre, túl sok csomag lett, az első doboz felrakásánál felborult az Africa… mindenki elkezdett telefonálni, búcsúzni, vagy érdeklődni, hogy hol a csudában vagyok már. Édesapám is ott várt Sanyiékkal a Hősök-terén tudtom nélkül, szegény. Naívan azt hittem, milyen könnyen megúsztam a családomtól való búcsúzást. Mondjuk, ha édesanyám is kinnt lett volna, az valóban nem lett volna egyszerű mutatvány. Így is olyan érzések ragadtak el, amiket leírni is nehéz (remélem, csajok olvassátok az Omniverzumból) A sok csapat-klub-munkatársam, Barátaim, mind-mind ott vártak rám, plusz a Velósok. Nagyon szégyelltem magam, s iszonyatosan bántott, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni, alvás nélkül sem sikerült. Leginkább a szeretet hatott meg, ami még így is áradt belőlük, hogy nem is tudom mennyit vártak rám. Annyira megérintett, hogy erőst küszködnöm kellett a könnyeimmel 18 év után. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, s megköszönni barátságotokat, szereteteteket. Ezek a legnagyobb dolgok. Ahogy Kutyu felrakta a Facebook oldalamra József Attila: Talán eltűnök hirtelen című versét, valahogy én is úgy gondoltam. Semmi nagy hajcihő, csak azt mondani: Elmentem motorozni, és kész… De mivel nem is egyedül indultam, nem így lett. Aztán még jó páran el is kísértek bennünk, KT-ék egészen Tiszafüredig. Megint érzékeny búcsú, s meg sem álltunk Nagykállóig, ahol Karcsi bácsiék már vártak meleg szeretettel, finom kajákkal. A KállóTV riportja után indultam Debrecenbe, drága rég nem látott rokonaimhoz, jó volt már végre találkozni. Újabb érzékeny percek. Kedvenc unokanővéremékkel vagy éjjel 2-3-ig beszélgettünk.

2011.10.17. Hétfő

Az egyetemi kórházban kezdtem a napot, s egy injekcióval gazdagodva távoztam. Köszönöm Ági! Természetesen egyáltalán nem ajánlották a motorozást, csak a szigorú pihenést a frissen szerzett (nem tudom hogyan) teniszkönyökömnek. Várnak rám, jön a tél , vízumok lejárnak, mennem kell… Még az indulásnál lelkemre kötötték Tomcsiék, hogy a sok csomagomtól szabaduljak meg nyugodtan, de pótgumit szerezzek be mindenképp. Így gyors telefonálgatás, s a drága csomagküldő szolgálatokat megszégyenítve a Magyar Posta Gyorsposta szolgálata olcsóbban, gyorsabban ígérte a pár gumit az érdi Motoko szervizből, Nagynénémékhez reggel 6-9 körülire. Este megint nagyon jó beszélgetések késő éjjelig.

2011.10.18. Kedd

Reggel 7-re meg is érkeztek a gumik, Magyar Posta Gyorsposta! Végre felkerültek a matricák, bocs mindenkitől. Megint fájó búcsúzás, s uccu neki Gyergyó felé utol érni Sanyiékat, s végre viszontlátni Atáékat, Bluet. A határnál megszabadultam utolsó forintjaimtól. Kolozsvártól Régenig borzasztó utak voltak, akkora kátyúkkal, amikbe eltűnt volna az egész motorom. De Régentől hihetetlen jó út ahogy Atáék ígérték. Európa szinten is ritka jó utak! De nagyon hideg volt már este, rendesen fáztam már a motoron, mikor végre odaértem Atáékhoz. Már nagyon hiányoztak. Sanyiék pont Ata nagymamájával egy utcában szálltak meg, így a járgányok nem voltak, csak 500 m-re egymástól. Sanyiékat rábeszéltem maradjunk még egy napot. Este Ata, Tünde, s Blue körében kellemes beszélgetések, jó borok, ahogy csak Dublinban szoktuk.

2011.10.19. Szerda

Finom székely reggeli után átmentünk Sanyiékkal megbeszélni a továbbiakat, Blueval nekiindultunk fénymásolni, mikor kiderült, hogy az egészségügyi könyvem hoztam el a nemzetközi jogsim helyett… Drága nővérkém megint intézkedhetett, s másnap hajnalra ígérték, h ideér a busz, a jogsival. Kicsit megnyugodva hajtottunk ki a Libánra a Bodó birtokra, ahogy szalonnázás, beszélgetés, pálinka… Most Sanyiéknak kellett könnyes szemmel búcsúzni a srácoktól, kik eddig kísérték őket. Blueval (Bodó Attila) ketten kinnt aludtunk a tanyán. Kellemes eszmecseréket követve hamar édes álomra szenderedtünk.

2011.10.20. Csütörtök

Tibi volt olyan rendes, kiment a buszhoz hajnalban, s így nekünk elég volt 7-kor kelni, s a csípős hargitai reggelben hazamotorozni. Gyors pakolás, nem túl sikeres szanálás után adtunk egy rövid interjút a Gyergyó TV-nek (amiből nekem pár mondatom kimaradt) Attila egy darabon jött velünk, s Udvarhely előtt megint csak könnyes szemmel búcsúztam, ahogy nem sokkal azelőtt Atáéktól. Aztán csak mi voltunk, nem volt több barát, ki elkísérjen, csak mi és az ÚT. Ekkor kezdődött az Utazás. Gyergyóig én amúgy is Otthon voltam. Tusnádfürdőnek még békanyálas víztükörrel is  megvan a varázsa. Rövid pihenő után gyönyörű napsütésben folytattuk utunkat Brassó felé. Nagyon jó minőségű utak, csak a hó olvad rájuk. Egy szerpentín éles visszafordítójában is azt hittem hólé, de nem. Munkagépekből kifolyt majd 10 méteres, széles olajcsíkon úgy csúsztam el, mintha dróton húznának. Szerencsére nem mentem gyorsan, de a nagyon megpakolt motor alá szorult a lábam. Nem tudom hogyan, de lerúgtam magamról, s remegve próbáltam felállítani, nehogy valaki  áthajtson rajt, ha már rajtam nem sikerült, míg a motor alá szorulva feküdtem az aszfalton. Sanyiék rögtön rohantak segíteni, s az előttük haladó terepjáró sofőrje is, aki előttük pördült egyet az olajon. Négyen vagy öten állítottuk fel az Africám, csúszott ki a lábunk az olajon. A munkások is jöttek segíteni, érdeklődni. Magyaráztam, hogy szórjanak már földet legalább az olajra, míg valaki nagyobb bajba nem kerül. Én megint megúsztam. A motornak kutya baja, nekem is csak a lábszáram zúzódott picikét, de nem tört, sem egyéb. Bár az idegek még most is, több mint egy hónap után is irtó érzékenyek, de ez legyen a legnagyobb baj. Persze rögtön megkérdőjeleztem, hogy jó ötlet volt-e Atáéknal hagyni a motoros csizmám, s bakancsban motorozni, de a sok cucctól nem fértem… Gizi rögtön elővette az általa készített feketenadálytő olaját, azzal lekezeltük egy víz alatt a könyökömet is, s negyed óra múlva indultunk is tovább Constanca felé. Atáék ajánlották Május2-őt, s Vama Vechét, sátrazásra. Hát Május2-ből csak  a dokkokat láttuk, Vamán meg egy részeg rabolt egy teljes órát az életünkből, éjfél után nekiállt telefonálgatni, hogy szállást szerezzen nekünk, de mivel makonyarészeg volt, gondolom a vonal túloldalán senki sem vette komolyan, amitől persze még jobb beleéléssel szidott mindenkit, s próbálkozott újra, elrángatott minket egy másik barátjának házához, ahol persze zárt ajtókat zörgetett. Alig tudtunk megszabadulni ettől a nagyon segítőkész, de teljesen beszámíthatatlan figurától. Teljesen lefárasztott minket, nem akartunk semmi mást csak végre aludni, így nekiindultunk a pár kilométerre lévő bolgár határnak. Emlékeztem a 20 évvel ezelőtti autófertőtlenítő medencére, de éjjel 2 körül, sűrű ködben, vizes plexiben, teljesen kiment a fejemből. Vagy térdig lefertőtlenítettem magam is, mire Sanyiék persze majd megszakadtak a röhögéstől a Velóban. Amúgy a határon mondák, hogy az első település szállodával kb. 50 kilómérre van, de mi azért találtunk egy eldugott Hotelt 10-15 km-en belül. Az már egy másik kérdés, hogy senki sem volt hajlandó ajtót nyitni éjjel 2 körül, így stílszerűen rögtön a Hotel fala mellett vertünk sátrat, s pihentük ki a nehéz nap fáradalmait, serüléseit.

 http://ekonmimarlik.com.tr/?p=2311

2012/01/20 | Categories: Nincs kategorizálva | 4 Comments »